Egy baktérium eredetű betegség, kórokozója a Pseudomonas syringae var. syringae.
Fertőzési források a fertőzött növényi részek, amelyek a talajba kerülnek, vagy a kifolyó baktériumnyálka, mely a talajba szivárog. A kórokozó a vízcseppekkel felverődő talajrészecskékkel jut a növényre. A fertőzés megtörténtével a leggyakoribb kísérőtünet a levélfoltosság, mely már a sziklevelen is megjelenik, majd pedig először a fiatal lombleveleken látható. A folt először apró, vizenyős, kerek, később barna színű, közepe kifehéredik, a növény növekedése révén torzuláshoz vezet. A levélfoltosságon kívül előfordulhat levélhullás, súlyos esetben a hajtáscsúcs elhalása.
A palántadőlés leggyakoribb és legfontosabb okozója a Rhizoctonia solani. Jelentőségét az is alátámasztja, hogy nem csak a szikleveles növényt támadja, hanem később, lombleveles korban is fertőz, így a kifejlett növényt is elpusztíthatja. A kórokozó kitartóképletei az álszkleróciumok, amelyek a talajban találhatók. Ezek segítségével a gomba sokáig elviseli a számára kedvezőtlen körülményeket, majd micéliumai segítségével a növény sérült, vagy ép bőrszövetén keresztül fertőz. Ugyancsak képesek palántadőlést okozni egyes Pythium és Phytopthora gomba fajok. Ezek szintén a talajban élnek, innen fertőznek. A növényeket rendszerint csak szikleveles korukig betegítik meg. Kedvező számukra a magas vízkapacitású, levegőtlen és savanyú talaj. A szaporítóképletük (sporangiospóra) a talajvízzel mozognak, micéliumokat fejlesztve a növény gyökérnyaki részébe jutnak. A talajban a csíranövények sziklevele és gyökere elbarnul, elpusztul, a növények nem bújnak ki a földből. Szikleveles korú palántakorban is képesek fertőzni. Ilyenkor a gyökérnyaki rész üvegessé válik, elbarnul, a növények kidőlnek.
Hazánkban a ’60-as évek óta ismert, gazdanövény köre igen széles, főleg kétszikűeken gyakori. Szabadföldön és hajtatásban is előfordul. Kitartóképletei (szkleróciumok) sokáig fennmaradnak a talajban, átvészelve a kedvezőtlen időszakokat. Általában az első szedést követően, a talajfelszín közelében jelennek meg a tünetek. Tünetei a szártő vizenyős, elparásodó foltjain megjelenő fehér, pókhálós vattaszerű micélium. A tő később hervad, szárad. A szárat kettévágva a bélszövet általában hiányzik, helyét fekete szkleróciumok töltik ki. A kórokozó a szárra és az oldalelágazásokra az ápolási munkák során talajszemcsékkel kerülhet.
Kifejezetten a talajban élő, azzal terjedő és onnan fertőzőMeloidogynefajok jellegzetes tünete a gyökereken képződő gubacsok. A föld feletti részek optimális körülmények között is lassan fejlődnek, melegebb időben lankadnak, rendszerint az alsó levelek száradnak. Vannak köztük hidegtűrő fajok, melyek túlélik a magyar teleket, azonban a termesztőberendezésekben elterjedtek a melegigényes fajok is.
Jó néhány rovar a talajban éli az életének egy bizonyos részét (pajorok, drótférgek), vagy az egészet (lótetű). Gyakran a növény gyökerével táplálkoznak. Ezek a növény gyökerét felszínes vagy mélyebb szabálytalan berágások formájában károsítják, vagy a teljes gyökérzetet elpusztítják. A talaj feletti részeken hervadása, sárgulása, és a gyenge fejlődés jelzi a kártételüket. A talajgázosítás elpusztítja a legtöbb rovar kártevő (pl.: lótücsök, a cserebogárpajor, drótféreg) minden fejlődési stádiumát.
Akadnak olyan rovarok is, melyek a talajt csak telelésre használják, innen indítják a primer fertőzést. Ezek az áttelelő egyedek nem táplálkoznak növényi részekkel, hanem az áttelelés után kifejlett állapotban a növények föld feletti részeit károsítják. Ilyenek például egyes tripsz fajok, melyek a talajban telelnek, és innen indítják a fertőzést. Elpusztítva ezeket az alakokat mérsékelhetjük az adott év tripsz-fertőzöttségét.